Tolnay Imre

Emberkertben

 

Lakott vagy lakatlan táj? Dombhát? Sírok és halmok, buckák, sivatag? Van olyan hely a földön, ahol évmilliók óta nem volt eső. Minden változatlan. Minden helyben marad, nincs változás. A kiállító teret banki munkahelyek veszik körbe. Fölöttem az ég szürke, a tető üvegből van, üvegtető tompítja a természet erőszakosságát. És hol van a merengő? Ijesztő képek réme jár feléd,/S nem bízhatol sorsodnak jóslatában… . Tolnay kilenc képe valóságos, ember nélküli tájat mutat, merengő nélkül. Ember nincs a tájban, a képen, de mégis ott van. Igaz, hogy amit látunk, az nem egy Verőfényes tavaszi nap, fényes szelek (az ünnepi hosszú hétvége) és tópart: vonatos kirándulás Tatára, óccsó nagycsaládos jeggyel, séta, kávé, üldögélés, szendvicsevés, elfáradó Réka-cipelés, meleg (rekord is megdőlt), képriport...  Valami más. A föld ráncai, gyűrődései, keréknyomai valóságosak, látott és tapasztalt jelek. A látvány közeli, mélységben és szélességben tagolt, hol nem látunk a szemünktől, oly közelre tekintünk, hol apró vonalakat, mélyedések látunk a távolság miatt. Sár és agyag, merevség és száradás, éles peremek. A tér, amit látunk, nem üres. Az ember térbeli nem ott lét-jét látjuk. Az emberhiányt. Hogy nyomát otthagyta, kétségtelen. Felismerjük a jelet, a nyomot. Feltételezzük, hogy a miénk, és nem az UFO műve.Tolnay csele, hogy a művész ottlétével rámutat a távollevőhiányára.

 

„A tér vajon az ősjelenségekhez tartozik, amelyek tudomásul vételekor az embert a szorongásig fokozódó ijedelem fogja el? Valóban úgy tűnik, a tér mögött már nincs semmi, amire visszavezethető lenne. A tér elől nincs kitérés valami más felé. Az, ami a tér sajátja, önmagából kell megmu- tatkozzék.” 

Külszíni fejtés, bánya, szintkülönbségekkel, vízfoltokkal, vízháztartással, mélységekkel és magasságokkal. A szállítójármű emberfeletti nagyságú, kereke háztömbnyi méretű. Nyomata is hatalmas, nyomnélküli változata nincs.A szorongásig fokozódó ijedelem a meghatározhatatlanságból származik. Nincs mit megragadni, nincs mi elől kitérni, nincs mit nézni. Miközben kitérés és látás, valamint a megragadás kétségbeesett reflexe egyformán feltételezik a megragadhatatlan, eltá- volíthatatlan és láthatatlan kiterjedést. Ha nincs mit megragadni, akkor az is bizonytalanná válik, hogy ki az, aki megpróbál valamit megragadni.  Tolnay képstruktúrája világos, dinamikus, valahova tartó. Nem tudni hova, de ez a tartás nem céltalan (a célt nem ismert) és nem eszköztelen. Emberi út ember nélkül. Maradvány, emlék, ennyiben a múlt jelét látjuk, de nézhetjük úgy is, hogy itt a jövő vonult fel, Miként is fogunk a Marson életet építeni, fölépíteni. 

 

Egy olyan kertbe tévedtünk be, amelyet emberkertnek neveznénk, csak most nem bukkantak elő a semmiből, a sehonnan-ból, és a semmibe vétel nem áll fenn, mert ez az üres világ valamit feltételez, részben a transzcendenciát, részben a valóság észlelését, hogy vagyunk, és nem akarunk akárhogy lenni. Sorsunk nem fátum, de nem is korlátlanul szabad.Lassan dereng, hogy hol vagyunk, mit látunk. A képeken megjelenő tárgyak ismerősek, akkor is, ha néha bizonytalanok vagyunk abban, a „holdbéli” táj mennyiben emberi és mennyiben embertelen. Tolnay egy olyan tájat teremt, strukturál, amelynek értelmezése új keretet igényel, a dialógus elengedhetetlen a felismerések láncolatában. A látvány fogalmi letapogatása többrétegű, megengedő, nincs skatulya, amelybe behelyezhető a tárgyi világ. Az azonosítás tehát több jelen és érzéken keresztül történik.Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. 

 

Az anyag világa, Böhme szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és alaktalanság. A természet pedig a mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik, de nem egyenlítődik ki semlegességben, hanem explodál (Böhme villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a kezdet: Kezdetben vala a szó... 

 

A hátrahagyott nyomok egyben előre hagyott nyomok is. Vigyáznunk kell rá, mert elveszítjük a nyomokat, elmossa az eső, befedi őket a hó. Olvashatatlanná válnak. Ezért van szükség a piros jelre, amely többnyire majd minden képen megjelenik (Kijelölt hely 3, 2011). Az Együttállás, 2012 a mélység útja, szakadék, amelyhez létra kell. Nem az égbe vezet az út, csak a felszínre. Lentről felfele, alapvetően mégis az ég felé. Föl- és lejárat. A függőleges vonalak, oszlopok fölemelőek (Kijelölt hely 6), benne a terem, benne a barlang. A Kijelölt hely 4 egyszerre idézi a kalászok hajlását, és a lökhajtásos repülőgép kondenzcsíkját. A hullámmozgást ragadja meg a Kijelölt hely 9, 2013 című kép, míg a Kijelölt hely 8 a gödört azonosítja, egy kanyarodó vájattal. Köröket őriz a Kijelölt hely 7, 2012 kép, a fehér körben két fekete oszlop, ellentétek, ellenbeszédek. Tájolók, bóják, fekete és piros. Kapaszkodj a fellegekbe! filmben repülővel utaznak, kérdés: Vajon mi visz minket, a vodka vagy a szentelt víz?" Mi tájol minket, a zászló, annak égi mása, vagy egy keret, ahol érdemes kutatni, ásni? A jel régészeti feltárás érdekében születik meg? Pompei hamuvá lett városában járunk, lánctalpas traktorokkal, tankokkal?

A medencék, langyos vizükkel néhány négyzetméteres öröm-és szabadság-illúziók, a homokozók a gyermek-lét behatárolt játszóhelyei, de a gyereknek tekintett ember korlátozottságának-korlátoltságának is a szimbólumai Közép-Kelet Európában, tenyérnyi sivatag az oázisban, sőt, mint látjuk az élet vizében. Üres felnőtt játéktér az emberkertben. Négy deszka közé rekesztett boldogság. Itt is látunk fekete és fehér tavat. Nincs oázis, csak tér. Emberkert. Ember nélkül.

 

Tolnay Imre: Kijelölt helyek

2013.11.04. – 2013. 12.08.

Raiffeisen Galéria

Budapest, V. kerület, Akadémia u. 6.