Tolnay Imre

Kölüs Lajos

Emberkertben

Lakott vagy lakatlan táj? Dombhát? Sírok és halmok, buckák, sivatag? Van olyan hely a földön, ahol évmilliók óta nem volt eső. Minden változatlan. Minden helyben marad, nincs változás. A kiállító teret banki munkahelyek veszik körbe. Fölöttem az ég szürke, a tető üvegből van, üvegtető tompítja a természet erőszakosságát. És hol van a merengő? Ijesztő képek réme jár feléd,/S nem bízhatol sorsodnak jóslatában…[1]. Tolnay kilenc képe valóságos, ember nélküli tájat mutat, merengő nélkül. Ember nincs a tájban, a képen, de mégis ott van. Igaz, hogy amit látunk, az nem egy Verőfényes tavaszi nap, fényes szelek (az ünnepi hosszú hétvége) és tópart: vonatos kirándulás Tatára, óccsó nagycsaládos jeggyel, séta, kávé, üldögélés, szendvicsevés, elfáradó Réka-cipelés, meleg (rekord is megdőlt), képriport...[2] Valami más. A föld ráncai, gyűrődései, keréknyomai valóságosak, látott és tapasztalt jelek. A látvány közeli, mélységben és szélességben tagolt, hol nem látunk a szemünktől, oly közelre tekintünk, hol apró vonalakat, mélyedések látunk a távolság miatt. Sár és agyag, merevség és száradás, éles peremek. A tér, amit látunk, nem üres. Az ember térbeli nem ott lét-jét látjuk. Az emberhiányt. Hogy nyomát otthagyta, kétségtelen. Felismerjük a jelet, a nyomot. Feltételezzük, hogy a miénk, és nem az UFO műve.Tolnay csele, hogy a művész ottlétével rámutat a távollevőhiányára.

„A tér vajon az ősjelenségekhez tartozik, amelyek tudomásul vételekor az embert a szorongásig fokozódó ijedelem fogja el? Valóban úgy tűnik, a tér mögött már nincs semmi, amire visszavezethető lenne. A tér elől nincs kitérés valami más felé. Az, ami a tér sajátja, önmagából kell megmu- tatkozzék.”[3]

Külszíni fejtés, bánya, szintkülönbségekkel, vízfoltokkal, vízháztartással, mélységekkel és magasságokkal. A szállítójármű emberfeletti nagyságú, kereke háztömbnyi méretű. Nyomata is hatalmas, nyomnélküli változata nincs.A szorongásig fokozódó ijedelem a meghatározhatatlanságból származik. Nincs mit megragadni, nincs mi elől kitérni, nincs mit nézni. Miközben kitérés és látás, valamint a megragadás kétségbeesett reflexe egyformán feltételezik a megragadhatatlan, eltá- volíthatatlan és láthatatlan kiterjedést. Ha nincs mit megragadni, akkor az is bizonytalanná válik, hogy ki az, aki megpróbál valamit megragadni.[4] Tolnay képstruktúrája világos, dinamikus, valahova tartó. Nem tudni hova, de ez a tartás nem céltalan (a célt nem ismert) és nem eszköztelen. Emberi út ember nélkül. Maradvány, emlék, ennyiben a múlt jelét látjuk, de nézhetjük úgy is, hogy itt a jövő vonult fel, Miként is fogunk a Marson életet építeni, fölépíteni.

Egy olyan kertbe tévedtünk be, amelyet emberkertnek neveznénk, csak most nem bukkantak elő a semmiből, a sehonnan-ból, és a semmibe vétel nem áll fenn, mert ez az üres világ valamit feltételez, részben a transzcendenciát, részben a valóság észlelését, hogy vagyunk, és nem akarunk akárhogy lenni. Sorsunk nem fátum, de nem is korlátlanul szabad.Lassan dereng, hogy hol vagyunk, mit látunk. A képeken megjelenő tárgyak ismerősek, akkor is, ha néha bizonytalanok vagyunk abban, a „holdbéli” táj mennyiben emberi és mennyiben embertelen. Tolnay egy olyan tájat teremt, strukturál, amelynek értelmezése új keretet igényel, a dialógus elengedhetetlen a felismerések láncolatában. A látvány fogalmi letapogatása többrétegű, megengedő, nincs skatulya, amelybe behelyezhető a tárgyi világ. Az azonosítás tehát több jelen és érzéken keresztül történik.Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg.[5]

Az anyag világa, Böhme szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és alaktalanság. A természet pedig a mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik, de nem egyenlítődik ki semlegességben, hanem explodál (Böhme villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a kezdet: Kezdetben vala a szó...[6]

A hátrahagyott nyomok egyben előre hagyott nyomok is. Vigyáznunk kell rá, mert elveszítjük a nyomokat, elmossa az eső, befedi őket a hó. Olvashatatlanná válnak. Ezért van szükség a piros jelre, amely többnyire majd minden képen megjelenik (Kijelölt hely 3, 2011). Az Együttállás, 2012 a mélység útja, szakadék, amelyhez létra kell. Nem az égbe vezet az út, csak a felszínre. Lentről felfele, alapvetően mégis az ég felé. Föl- és lejárat. A függőleges vonalak, oszlopok fölemelőek (Kijelölt hely 6), benne a terem, benne a barlang. A Kijelölt hely 4 egyszerre idézi a kalászok hajlását, és a lökhajtásos repülőgép kondenzcsíkját. A hullámmozgást ragadja meg a Kijelölt hely 9, 2013 című kép, míg a Kijelölt hely 8 a gödört azonosítja, egy kanyarodó vájattal. Köröket őriz a Kijelölt hely 7, 2012 kép, a fehér körben két fekete oszlop, ellentétek, ellenbeszédek. Tájolók, bóják, fekete és piros. Kapaszkodj a fellegekbe! filmben repülővel utaznak, kérdés: Vajon mi visz minket, a vodka vagy a szentelt víz?" Mi tájol minket, a zászló, annak égi mása, vagy egy keret, ahol érdemes kutatni, ásni? A jel régészeti feltárás érdekében születik meg? Pompei hamuvá lett városában járunk, lánctalpas traktorokkal, tankokkal?

A medencék, langyos vizükkel néhány négyzetméteres öröm-és szabadság-illúziók, a homokozók a gyermek-lét behatárolt játszóhelyei, de a gyereknek tekintett ember korlátozottságának-korlátoltságának is a szimbólumai Közép-Kelet Európában, tenyérnyi sivatag az oázisban, sőt, mint látjuk az élet vizében. Üres felnőtt játéktér az emberkertben. Négy deszka közé rekesztett boldogság.[7]Itt is látunk fekete és fehér tavat. Nincs oázis, csak tér. Embertkertgyereknek tekintett ember nélkül.

Tolnay Imre: Kijelölt helyek

2013.11.04. – 2013. 12.08.

Raiffeisen Galéria

Budapest, V. kerület, Akadémia u. 6.