PAF (Pintér András Ferenc)

Kölüs Lajos

PAF (F), a bűvös sárkány

Nem mese ez gyermek, hallom gyerekkoromból, egy diát néztünk vagy egy verset olvastunk, már nem emlékszem. Bizonyára nem figyeltem vagy túl kíváncsi voltam, és olyasmit kérdeztem, amire nem volt válasz. Miért repül egy sárkány, és mi az, hogy pedellenőr? Semmit sem tudtam akkor, hogy mit jelent a véletlen hasonlóság, a jogos átvétel, idézet, remix, mash-up vagy pimasz nyúlás.[1] "Én vagyok a híres egyfejű / A nevem is annyi csak: Süsü."[2] Az Art Salonban PAF (Pintér András Ferenc) képeit látom. PAF szereti a mesét, a történetet, a zenét, és nem egy pedellenőr. A főpedellőr előrelépett, majd mindkét karját mereven kinyújtotta előre, aztán tenyereit maga felé fordítva kimérten meglapogatta mellkasát azokon a helyeken, ahol egy rég porrá lett pedellőr egyenruhájának valamikori mellzsebei helyezkedhettek el. Paf, paf. Majd testére merőlegesen oldalra tárta a karjait, és a korábbi műveletet megismételte oldalzsebmagasságban is. Paf, paf.[3]

Előbb-utóbb mindenki felnő, a sárkány kortalan, a kisfiú nem. PAF munkáiban mindvégig ott van a trouvaille (truváj), az ötletszikra, sziporka, hirtelen, véletlenül támadt jó gondolat, felfedezés. A gyermeki szem és kíváncsiság (Still Child, 2013). A szeriális kompozíciókat felfoghatjuk ikonográfiai folyamatot alkotó jelképtárnak is (Demons and caos I-IV, 2014). Ez utóbbi négy darabos poliptichon, a valaha volt egészet hivatott megidézni. A születés állapotából nem tudunk kilépni, se bent, se kint, se fent, se lent, se előtt, se után. Szemünkkel fedezzük fel a teremtés funkcióit és formáit, az időt (Pantomime, 2013, Paint on each other, 2013).

Mit mond magáról PAF? Műveim… „Ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak és nyitottak egy 32 éves fiatal művész belső világára, vívódásaira, küzdelmeire az élet apró örömeivel és bánataival, találkozására a legmélyebb gyűlölettel és e legcsodálatosabb szerelemmel..."[4] Tegyük hozzá, ma már harmincnégy, túl a krisztusi koron, egy feje van, akár Süsünek, aki lepkéket kerget, és arról ábrándozik, milyen jó volna rózsabimbónak lenni.[5] PAF világa csepp-világ, mondhatnánk gömbnek, ebben a világban tükröződnek gesztusai, kerekednek, nyúlnak, hajlanak, megszakadnak, összekapcsolódnak, időtlenné válnak, és az idővel lesznek súlyosak a mozdulatok. Close-up, nagyon közel, mind formában, mind színben. Sodrást érzek és látok, mintha egy vadvízi evezésen lennék, vagy egy körforgalomban. Nincs kijárat és mindig kijutunk valahogy és valahová (Over, 2013). Nem akarunk kijutni sehova, zötykölődünk oda-vissza, sőt ringatózunk. A színek világában. Rozsda Endre Égbolt Mozartnak című képe jut eszembe. PAF festményeinek zenei ritmusa van, bár reménytelen vállalkozás lenne ezt a ritmust kottázni. Látni és érezni kell ezt a ritmust, ezt a zenét, benne az időt formálódni és kiteljesedni. Robbanással teltek a képek vagy robbanás közeliek. Nincs nyugalom, nincs megérkezés, a mozgás folytonos, látszólag cél és irány nélküli. Ez a mozgás kitölti a kép felületét, és nem érezzük azt, hogy lehatároltak lennének, nem érezzük a képkeret hiányát. Átlók és vonalak, folttá váló testek, alakzatok töltik ki a teret, a képek egymás utániságában az újdonság és változás, az ismétlődés lehetetlensége (I play V, fatábla, 2013).

Az emlékezés kísérlete, hogy tagolni tudjuk az időt, emlékezve felejtsünk, és felejtve emlékezzünk. Tudatosan és fél-tudatosan, ingerekre hagyatkozva, az ingereken túl lépve, az álmok, a látomások földjén járva. PAF számára a kép egyszerre tradíció (ikonszerűség, architektonikus keretelemek, személyhez kötötten Jackson Pollock, Jean Raine, Kokas Ignác, Nádler István, Orbán Attila, Reigl Judit, Bernáth András) és egyszerre változó funkció (gesztus, reflex, a felület külső, látható egysége a szerialitás belső egységét igazolva) is, kontextusukat keresi, és ebben a kontextusban ott van a néző is, a néző gondolatfoszlánya, érzése, kibillenő és harmóniát kereső tudata. Nem az égben vagyunk, bár liturgiai cselekményt is láthatunk ott, ahol hirtelen megszakad a kép belső tagolása, és lebegünk a semmiben. Mérték után vágyunk, az arányok folytonosan ellentmondanak egymásnak, miközben a kép belső rendezetlensége szárnyakat ad képzeletünknek.

Gesztusfestő PAF (White Gesture III, 2013)? Lendületből él, felturbózza magát, miként régen a lendkerekes autó, végig rohan a szobán, a tér valamely részén, a vásznon, mindent észrevesz, ledönt, felállít, megóv, megvilágít, de csak a részletek struktúráját rajzolja és festi meg. A rész és halmaza válik általános érvényűvé. PAF-ról írták: Személyhez, tárgyhoz, elvont érzésekhez fűződő, emberileg motivált kapcsolatát jeleníti meg úgy, hogy a műben megjelenő tartalom a rácsodálkozás, a kíváncsiság, az érzelem és az alkotói kinyilatkoztatás elegyében kifejezett vallomás. [6]

PAF szelíd festő (Emotions 9, fatábla, 2013), bár színei közt uralkodó a piros és a fehér, fekete, mintha vérengzene, mintha mindig hó esne, ha elolvad is a hó, egy vonás marad belőle, és ez a vonás uralja a tájat, a képet. Vagy szurkoznának, utat, hidat építenének. Miért is lenne fenevad PAF (Ego, 2013)? Különös ismertetőjele, hogy nagyon különleges technikával dolgozik; zománc festéket használ. Európában kevés olyan művész van, aki ilyen technikával dolgozik; a felhasznált anyagok toxikus kipárolgása miatt. Az erőteljes, bátor alap színekből (piros, sárga, kék) keveri ki a további hangsúlyos színeket. Meghatározó színei közé tartozik a fehér, piros és a fekete. Nagy kontrasztok jellemzik munkáit. Felületi applikációkkal díszíti képeit.[7] PAF sokoldalú, és mégis egylényegű festő. Piktúrájában gazdag gesztusrendszer, erős kolorit kápráztat el mindenkit.[8]

PAF bőrművesként kezdte, tudja, hogy mi a bőr, mi a felszín, hogy mutat rajtuk egy hétköznapi tárgy, egy nyakkendődarab, csekk, számla, parfümös doboz.[9] Festési módja és festményei látható és láthatatlan szellemi univerzumot teremtenek, idéznek meg. Érzésekkel telített démonjai és káosza nélkül nincs szellemi univerzum.  Az emberi létezés megformált és megformálatlan világát tárják elénk a festmények. PAF gesztusaiban ott a szökési sebesség, azaz a küszöbsebesség, amely ahhoz szükséges, hogy egy bizonyos égitestről indulva az űreszköz parabolapályára álljon. PAF gesztusai elszakadnak a kép centrális terétől, attól állandóan távolodnak. Ez a dinamika festészetének sajátja, belső koherenciája (Vertical line IV, fatábla, 2013).

A gravitáció végtelen hatókörű, abból kilépni elvileg lehetetlen. A test, PAF-nál a gesztus a sebességével ellensúlyozni tudja, legyőzi a központi égitest gravitációs erejét, így képes attól végtelen távolságba eltávolodni, képes az égitesttől, egy másik gesztustól elszakadni. Pszicho drámák is a képek. Szétfröccsen a festék, foltokat és színeket látunk, hullámokat, örvényeket, hegyeket, völgyeket, réseket, és sötétséget. Vért is. Lidérceket, démonokat. Világ Ura, a nő, akit nekem adtál, elment tőlem. Ha egy nő ellentmond vagy önállóan gondolkodik, akkor egyből démon lesz belőle. Mégis hozzá vágyik a férfi, és hiába marad hű akár egy életen át testben, az álmait elviszi az EGY, a NŐ.[10] Az elérhetetlen, betörhetetlen nővel, a démonná vált Lilith-tel küzdő férfit látjuk az alkotásokban.

Nem lehet a semmiből létrehozni egy letisztult absztrakciót. Ahhoz, hogy értelme legyen, pontosan tudnom kell, mitől vonatkoztatok el. Az alapképzés, a megalapozott tudás elengedhetetlen, ha valaki valódi alkotásra törekszik! Elhivatottság, alázat és tudás és főleg lelkesedés – ezek nélkül nem ér semmit az egész!– vallja PAF.[11] Műveiben ott a közös tudás (legmagasabb tudásszint) és a közös tudás hiánya, a hiány kiegészítése és a hiány megszüntetésének vágya, hogy játsszunk egymással, legyünk társak. PAF társává fogadja a nézőjét, képeinek szemlélőjét, ártatlanul, csibészesen, észre sem vesszük, hogy mikor vonódtunk PAF játékába, képi világába. Ott vagyunk, nem tudunk szabadulni tőle. Mint Óz, a csodák csodá-jában. A gyermeki kíváncsiság legyőzhetetlen, ha félelemmel is vegyül, a kíváncsiság győz. PAF győztes. Legyőzte magában a sárkányt, bár inkább úgy fogalmaznék, szélnek eresztette őket, a zsineget PAF tartja kezében (Demons VIII, 2013).

Caravaggio szemléletét és koloritját látom felbukkanni PAF képein. PAF is egy-egy pillanatba tömöríti gesztusát, a háttér és környezeti elem egyszerre válik megfosztottá, felismerhetetlenné, félelmetessé, hiánnyal telivé, testetlenné, és testet hordozójává. PAF absztrakt gesztusa a mi gesztusunk is, a gesztusokon keresztül teremt feszültséget és kapcsolatot önmagával, a világgal, a nézőjével. Testbeszéd, jelek és válaszok értelmezése, bennük a démonok és a káosz. Önreflexió, de nemcsak az. Belső világ, amely egyszerre fényt, színt és formát kap. Érintették válunk. Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond.[12]

PAF festményein rendre felbukkan a fehér szín (az üregi Fehér Nyúl[13]), keressük okát, miként is került oda, mi célból, milyen gesztus hatására. Kutatni kezdünk magunk elméjében, magunkat is egy üreg bejáratánál találjuk, visszatérünk a múltba, gyerekkorunkba, semmi sem olyan már, mint akkor, minden a feje tetején áll. PAF nem tagadja, a mai világ is olyan, mint a mese, a feje tetején áll. Démonokat és káoszt lát, érzékel (Demons and caos I-IV, 2014).

A művész képei segítenek nekünk a káoszban eligazodni (Chaos, 2013). Reménysugarak, hogy az emlékezés megőrzés is, annak tagadása, hogy a jelennek nincs múltja és nincs jövője. Értekezések a szellemek világáról[14], már is Weber: A bűvös vadász birodalmában vagyunk. PAF is igénybe veszi a pokol hatalmait, bár nem ő szolgál nekik, hanem őt szolgálják. Nem mindegy. Mindig ott a kísértés, hogy a bűvös golyót, amit életünkben kapunk, hogy célunkat elérjük, a bűvös golyót az ördög irányítja, és ha kilőjük, szerettünket találjuk el.

..ilyet ki lát? Ki látja egybe, / ami lehetne, ami egybe-nem-látva: / csak önmaga kétes mása, / azé, ami nem is volt. / Semmin dögfolt."[15] Egybelátni valamit, részleteiben is, nos, ez PAF sajátja, játékosan és valódi humorral teszi. Nincs még itt szemlélet- vagy paradigmaváltás ideje, folytatás van, öblösödés, kiszélesedés, delta. Hogy mégis azt érzem, hogy a víz nem ömlik az óceánba, sem a tengerbe? Van olyan folyó, amely nem torkollik vízbe. A Kalahári-sivatag folyója ilyen. Az Okavango elhal, szárazföldi deltatorkolat lesz, mocsár és mocsárvidék. Az Okavango lefolyástalan medencébe ömlik, melyből a víz nem tengerbe jut, hanem nagy része párolgás, elszivárgás vagy transzspiráció útján távozik. PAF most számvetést készített, eredménye a számadás. A színbe és alakzatokba formált emberi gesztusok számadása, egy nyelv előtti állapot, a szavak nélküli kimondás, elmondás, megőrzés és újrateremtés cselekvő állapota. A körforgás örök természete. Valami mindig átalakul, eltűnik, és újra megjelenik. Az élet. A piros szín, a fehér szín, és ami összeköti, körülveszi őket, a fekete. Az ismeretlen világ, amelyben bár ott a káosz, benne mégis a megformált rendet keresi PAF és általa talán mi, nézők is.

Pintér András Ferenc (PAF) kiállítása

2013.02.14. – 2014.03.29.

Art Salon: Társalgó Galéria

1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.

A fotókat Borsos Misi készítette.