Kölűs Judit (1950-1994, Nagykálló) 1974-től 1984-ig Budapesten a Moholy Nagy László Képzőművész Stúdióban, 1984-től haláláig, 1994-ig a Pedagógus Képzőművész Stúdióban dolgozott, mestere mindkét helyen Fischer Ernő festőművész volt. Első egyéni kiállítását 1991-ben rendezte meg az időközben gr. Bercsényi Zsuzsannáról elnevezett budaörsi Városi Könyvtárban, 1992-ben a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központ, 1996-ban a Fáklya Klub, 2004-ben ismét szűkebb pátriájának könyvtára adott helyet képeinek. Számos csoportos kiállításon is részt vett a fővárosban és vidéken (Eger, Szekszárd, Békéscsaba) egyaránt. Mint a Budaörsi Műhely tagja művésztársaival megjelent, pl. a budapesti József Attila Művelődési Központban és külföldön, Bretzfeldben is. Elvont, légies képeket teremtett. Nála a kifinomult, költői színhasználat egyfajta fénnyel festés. Személyes festői világa, absztrakciója lírai, látásmódja mégis konstruktív, ezért egyéni. A hangulat, a belső világ visszatükröződése, a művészi átlényegülés más-más súllyal jelenik meg a képekben. Foltokból és vonalakból alakított jelek, kompozícióvá sűrűsödnek, és harmóniát sugároznak. Festményeinek színei olyanok, mintha a szín a fehérrel lenne megfestve és tónusai időnként pasztellfinomságúk, mégis szigorúan rendezettek. ( Lőrinc Ferenc, Dr. Kassai-Farkas Ákos)
Kölűs Judit - Hommage a Fischer Ernő című kiállítása
2015.01.07. – 2015.01.31.
gr. Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria
2040 Budaörs, Károly Király u. 20.
Kölüs Lajos
Aki csak egyik lábával érintette a földet
Másodszor vagyok a budaörsi galériában, mindkét alkalommal találkozom Fischer Ernő nevével, szellemével, képeivel. Nem véletlenül, tudatos rendezés következménye a két kiállítás. A másodiknál Fischer tanítvány, Kölűs Judit munkái sorakoznak a teremben. Első pillantásra is látszik, a falakon elhelyezett képek reflektálnak egymásra, a színek és a kompozíciók rendje által. Kamara- és emlékkiállításon vagyok, kettős értelemben is. Egyrészt Kölűs Judit képei tisztelegnek Fischer Ernő emléke előtt, másrészt a kiállítást rendezők a korán elhunyt festőművészre, Kölűs Juditra emlékeznek. Nincs teatralitás, égzengés, szorongó bajlódás, a bemutatott képek önmagukról beszélnek, saját lábukon állnak, még akkor is, ha egy tragikusan rövid művészi pálya eredményei.
A képek tematikus csoportosítása, tájak és virágcsokrok világosan mutatják Kölűs Judit művészi törekvéseinek irányát és módját, az anyaggal és a formákkal való küzdelmét, túl az útkeresés fázisán és benne a kiteljesedés időszakában. Nem is a késői kezdés az izgalmas, a biztos rajztudás, hanem az érett, végig gondoltan merész és önálló képi történések absztrakt formákba öntése. A kék és barna, sárga színek a burjánzó, csavarodó, tekeredő, barokkosan és csipkésen díszítő horgok, karikák, hurkok hálójában és hálózatában nyerik el saját súlyukat, kontrasztjukat (Virágcsendélet IV., 1992). A képi kompozíciók belső rendjét, struktúráját hol könnyed vonal- és formavezetésű, indázó és hurkoló motívumokkal, hol a véletlenszerűen elhelyezett színes applikációkkal, kollázsformákkal építi fel (Virágcsendélet II., 1991). Mindvégig a kép terében marad, szabad és üres területet alig hagy, faltól falig, képkerettől képkeretig kitöltött a tér. Még akkor is, ha a hullámzó, fodrozódó hurkok, karikák, horgok mozgalmassága a kép felületét légiessé, már-már meg nem történtté teszi. Érezni és látni a vonalak viszkozitását, kuszaságát, egymáshoz való kötődésüket, viszonyukat, miközben a képnek nincs kitüntetett tere, középpontja. (Táj I., 1990) A kép bármely tere, része, csomópontja erővel bír, egyensúlyt és különös, véletlen képi ritmust teremt (Táj III., 1990). Ez a véletlenség nem látszat, ha látszódik, ha szemmel követhető is. Itt már nem a konkrét tájat (Badacsony és Keszthely között található Becehegyet, ahonnan a Balaton egyik legszebb panorámája tárul a szemlélő elé), virágzó virágcsokrot látjuk, hanem egy gondolatilag és érzelmi megragadott belső világ egész képét, lenyomatát, amely egy új valóság. Ez az új egész absztrakt, kerek és formált kompozíció, melyben felismerhető a művész világa és világlátása, küzdelme az alkotással, felismerhető a teremtés mozzanata, a kiteljesedő én szorongása és magabiztossága (Barokk oltár, 1989). A kép egésze szemlélhető, de nem fejthető vissza az eredetére. Nincs visszalépés a kályhához. Ha ez a kályha maga Fischer Ernő is.
Fischer Ernő tanítványának lenni, Fischer szellemében alkotni és elkerülni a Fischer utánzás, az epigonság vádját, nem mindennapi kihívás, ahogy nem volt az Kölűs Judit számára sem, aki a Fischer Ernő körül kialakult fiatal művészek ötös csapatának tagja. Ebből a képzőkörből kerül ki és találja meg hangját és saját stílusát, Bíró Judit, T. Horváth Éva, Alföldi László, Csengery Béla. Kölűs Judit hangja is egyedi, alkotói függetlenségét élesen mutatja, hogy eltűnteti a fényt, miközben mindvégig követi nyomát, és dinamizálja az eltűnést. Két virágcsendéletében is látjuk a fehér elszivárgását, kivonását, helyettesítését. A zimankósan hideg kép helyett elénk varázsol egy meleg, barna, sárgás és otthonos világot (Virágcsendélet III., 1991). A nyugalmat, a gondolatok érlelésének idejét és helyét. Mindezt biztos kézzel viszi végbe, hiányérzetet nem keltve a nézőben.
Barokk oltára is légies, földben gyökeredző, földi kisugárzású. Földből szöknek az égbe az oszlopok. A tér stilizált, síkban elrendezett, maga a látvány mégis belső teret őriz és mutat. Mintha egy olyan falat látnánk, amelyet most tártak fel, hiányosak a freskók, a figurák, de látszik, milyen rendet képviseltek. A kép színe kék, ez a szín a virágcsendélet és a táj című képeket magába szippantja, őrzi formájukat, kollázsszerűen, helyenként felhasítva a képet, látni a betűket, a fedéseket és eltakarásokat, a ráfestéseket, az eltüntetéseket. Valami, ami csak az agyban létezik, mégis valóságosnak képzeljük a látvány ereje miatt. A képek harmóniája közhely, evidens, inkább az a kérdés, hogy miért érezzük azt, hogy a belső ellentmondások ellenére megnyugtató a látvány, nem köt belénk, engedi képzeletünket szárnyalni.
Kölűs Judit képi referenciái bár nyilvánvalóak, ám mégsem a konkrét tájat látjuk (Táj II. 1991), nem is a táj eszenciáját, magát a virágcsokrot és a vázát a képein. A képfoltok, a felületek egymásba játszása, kiegészítése, torlódása, szűkítése látvánnyá áll össze, magával ragadva pillantásunkat. A képi rend tudatos megsértése, a kép felületének felsértése helyi aszimmetriákat szül, a végesség érzetét szünteti meg, ilyen értelemben a végtelen felé nyit utat. Ami belső volt, az most külsővé válik. Gondolatban és képen. Összegubancolódnak, organikusan jelennek meg előttünk, szerves létüket igazolva.
Mester és tanítvány. Egy Fischer reprodukció (Organikus formarendszer szürkében, 1994) is jelzi az elágazást, ismert és új utak keresztezik egymást a kiállításon. A kép terében vagyunk most, a kép él, bár alkotója halott. A sors fonákja, hogy aki nincs, aki volt, most önmaga alkotásaira pillanthat vissza. Időtlenül. Valahol a szeretet gubancait és templomi csendjeit együtt látjuk, éljük át vele, meditálva, mi a szépség, mi a jóság.
