Gábor Áron

Gábor Áron (1954, Budapest) mesterei Fischer Ernő, Kokas Ignác, Klimó Károly, Erdély Miklós. Indulásától kezdve művészetére a laza, oldott, bár erőteljes grafikai elemekkel tarkított festőiség és nem kis mértékben Erdély Miklós és az Indigó-kör hatására a különböző médiumok könnyed, természetes használata, egymásra rímeltetése a jellemző. Festményein, grafikáin, kísérleti filmjein és installációin egyaránt a különböző rétegek egymásba csúsztatása, tükröztetése játszik főszerepet. Erős színkontrasztokra, hideg-meleg színhatásokra építő, arany- és ezüstszíneket alkalmazó, de a részletekben rendkívül finom átmenetekkel operáló, külön bejáratú, ezoterikus hatású motívumvilággal dolgozó festményei részben az új szenzibilitás alkotóival rokonítják, miközben kötetlen médiumhasználata, a műveiben lappangó analizáló, kísérletező törekvés a neoavantgárd utolsó generációjához, annak ironikus-parodisztikus közegéhez kapcsolja. Római ösztöndíja után művészetében fölerősödtek az egy-egy témára (oszlop, kapu, fej) koncentráló, a szabad, érzéki, elementáris festőiséget, a motívum individuális variabilitását, egyszersmind történelmi-pszichológiai kötöttségeit érvényre juttató sorozatok. (Artportal)

Gábor Áron – Mélység vonzásában című kiállítása

2014.11.10. – 2015.01.18.

Raiffeisen Galéria

1054 Budapest, Akadémia u. 6.

Kölüs Lajos

Árkolunk, ablakot vágunk a földbe

A Raiffeisen Bank a művészi értékek felmutatásában a kortárs művészetben keresi a tartós és komoly értékek megjelenítését, ezzel is támogatva a kortárs magyar képzőművészetet. Most Gábor Áronon a sor, bemutatkozása nem váratlan, miként az sem, hogy a kiállítást Jerger Krisztina művészettörténész nyitotta meg. Mindketten szakmájuk neves művelői. A Nem várt történések sorozatban bemutatott alkotások horizontja földközeli, kórós és cafrangos, szalagos, szélfútta tájban kitárulkozó mozdulat, gesztus kötődik hozzájuk. A felszín látványa, ingadozása, mozgalmassága a földalatti rétegekhez viszi a tekintetet, kontraszt színekkel és a folyót megidéző formákkal. A polifonikus megformálás az értelem kószaságát, fegyelmezettségét is magában foglalja. A megdermedt folyó tükre egyben a mélységet, az alantot, az elfedett, a szemtől elzárt világot is jelenti. A múltat és a gyökerek világát, ami nem mindig látható. A többféle értelmezés lehetősége teszi nyitottá az alkotásokat, amelyekben a természet vibráló szépsége és megújhodó változatossága tárul elénk, egyben a lélekhez való viszonyára is rákérdez és rámutat.

Egy régésznek mindennapos látvány a megbontott föld rétegződése, az idő egymásba torlódása, kutatva a változást és az eseményeket, amelyek hatására a rétegződés kialakult. Visszafelé haladhat az időben, hogy feltárhasson egy különös világot. A föld így lesz ablak, átlátszó, kék, amelyben visszatükröződik az ég (Mélység vonzásában, 2012). Konvencionális, látszólag nyom nélküli világ, de az elhalt növényzet innen ered, innen táplálkozik. Lakner Antal növénye a föld belseje felé nő, nincs szüksége fényre (Eurofarm, 2000). Gábor Áron másként látja, a sorvadást, az aszottságot, a kietlenséget a természethez köti, ahol most nincs csoda, de mégis van, lesz Gábor Áron műveiben. Ez az átlényegülés, metamorfózis nem hagy nekünk nyugtot, szemlélődőknek, mert az idő évszaka, az elmúlás számadásra sarkall, és kötésre.

Ahogy Arany Tengeri hántása[1] is a megújulás mozzanatát, az erőgyűjtést, a birtokba vételt foglalja magában, és egy tragikus szerelmet. A bűnös szerelem gyümölcse a halál, egyszerre titokzatos, egyszerre emberi, mert az emlékezés által maga a sors jelenik meg. Gábor Áron tükröztet, átvilágít, mintha röntgenszeme lenne, szembenéz a sötétséggel, mert a földalatti világ a sötétség birodalma is. Gábor Áronnál paradox módon a föld lesz az ég, a paradicsom, az Éden, megfordul a világ. A föld kisugárzásában ott van az otthon melege, az akol párája. A Műcsarnokban Lévay Jenő fotósorozatában (Tömegszerencse) ablakot fektet el vízszintesen a tájba, a birkanyájba, zöldbe, fák közé, francia kertbe. Az emberi tekintet kifordítása, a perspektíva újraértelmezése Gábor Áron képein is tetten érthető. A kihagyásos, töredezett látásmód sávokra osztott világot is megjelenít, az események részleteit egybefonja a szem, a pillantás, valami kiemelődik, egy-egy szál kóró-, sáslevél meglódul, gubancosan, elevenen, sőt ráncosan. Folyamattá, eseménysorozattá lesz, így teremtődik meg a kontinuitás, a szervesség.

A Fenyegető mélység, 2012 című képen a föld, a víz alatti táj marad meg látványként, bizonytalanságként, levegő nélküli hínáros, fojtogató világként, miközben egy keskeny sávként, szeletként a felszín fölötti világ is ott van, a mélységgel egybeforrva, attól elválaszthatatlanul. Az Áramlás, 2011 levegőjáték, a mozdulatlanság háttérbe szorítása, de nem tagadva, hogy a mozgáshoz ez is szükséges, valaminek állandónak, háttérnek is kell lenni. A Fényfolyamat, V., 2008 lebbenő szárnyú madara, a test fölfele és lefele törésében szárnyal, lent is van, fent is van. A szelek szárnyán. A Fényfolyamat, VI. 2008 lendületes halmai, egymásba futása a kép baloldalán lévő oszlopot is mozgalmassá varázsolják. Optikai csalódás áldozatai leszünk. A Mediterrán fény, 2011 fekete sávja térelválasztó, egyben összekötő kapocs is a kavargó, hullámzó sárga színsávok között. A fekete sáv nem a kép közepén húzódik, és mégsem érzem, hogy a kép felbillenne, inkább az egyensúly az, ami megfogja tekintetemet, a jobboldali kuszaság és lángoló égés szemben áll egy alátámasztott sávú horizonttal. A szerkezeti egység vitathatatlan és szerves, látványos, geometrikus. A Nem várt történések balladai hangulata itt selymesen feloldódik egy kettéosztott tájképben, amelynek vizuális hatásában három domináns szín uralkodik, a fekete, a sárga és a meggypiros. Az éjszaka, a nap és a tűz. A fény, vagyis a világosság az, ami érzékelhetően folytonosan változik, hol egyesülnek a formák, hol elválnak egymástól. A véletlen, a titokzatos erő játékaként. A képi rend dinamikus, a káosz felé hajló lesz, de sohasem szélsőségesen. "Vízmély" és "égmagas", a teljesség felé törekvő festészet- ez Gábor Áron új képeinek üzenete.[2]

Összetett világ tárul elénk, titokzatossága ellenére. Egy fragmentum, egy pillanat, egy történés a mozgás szimbóluma hordózójává válik. Gábor Áron a bonyolultság és sejtetés eszközével erősíti meg a feszültséggel teli ábrázolt világot. Ebben a világban élünk, amelyben most tekintetünkkel vagyunk jelen, telve filozofikus gondolatokkal, amelyek részben a kép által ötlenek fel bennünk, részben mi teremtményeink, a képek megértését szolgálják. A misztikus valósághoz hajlunk a művésszel, és talán felrémlik egy vers utolsó előtti sora: Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.[3] Gábor Áron kamara kiállítása arról győz meg, a fény, a világosság, a táj, a föld, a horizont, a mozgás festői látásmódja és egyszerű megformálása révén ma is lehet érvényes, látványos és modern, absztrakt és expresszív képeket létrehozni.