Csáki Róbert

Kölüs Lajos

Ne érints meg engem

Az éjféli nap olyan jelenség, amely az év bizonyos részében a sarkköröknél észlelhető, még éjfélkor is, azaz 24 órán át a horizont felett marad. Csáki Róbert Art Salonbeli kiállításán érzem úgy, a képek akkor is világítanának, ha leoltanánk a villanyt a kiállító termekben. És nem csak azért, mert számos képen a fehér különös helyet foglal el, és azért sem, mert az aranyszín, annak számos árnyalata uralkodik a festményeken. A képeknek belső fényük van, szemünkbe érve már nem is azt látjuk, amit látni vélünk, ami szemünk előtt van. Ez nem fénytörés, amely nem szokatlan látvány, hozzá nem kell víz, elég az égboltra nézni, látjuk a kéket, látjuk a vöröset, mikor melyiket, attól függően mennyi vízpára, felhő van a légkörben (a fénysugár hullámhosszáról sem megfeledkezve). Ez már kompozíció, alakba formált színelmélet, amit elemezni lehet ugyan, talán érdemes is, de egy szaktanulmányban. Az én beszámolóm kísérti a művészettörténészt, mert összevon összevonhatatlannak látszó dolgokat, emlékeket, vonalakat és színeket, sőt mozdulatokat és hangokat. A kép két dimenziójára úgy tekintek, hogy tudom, a képzelet három dimenziójára nézek, csak látszólag trükk az egész, mert Csáki Róbertnél az alkotás tárgya, mértéke maga az ember, legyen szó tájképről vagy zsánerképről. Az ember háromdimenziós lény, papírra vetve is az marad. Még akkor is, ha történetesen állati alakban jelenik meg előttünk.

Hogyan csinálta, foglalkoztat a kérdés, mit és hogyan tett és tesz azért, hogy ami fejében megfogan, materializálva is hasonlítson arra, ami gondolatában ott rejlett, nyíltan és rejtetten, tudatosan és tudattalanul. Egyik sem győzhet a másik ellen, ha igen, minden megváltozik. A sarkköri jelenség megszűnik, a nap nem marad 24 órán át a horizont felett, ha kis hazánk földjéről tekintünk az égboltra. És a csoda ott kezdődik, hogy Csáki Róbertnél nem kell a sarkköre utaznunk, hogy az éjféli napot lássuk. Az akkor is ott van a horizont felett, ha az Art Salonban tekintünk rájuk.

A művész kifejezi a tudattalanban rejlő tartalmakat egy olyan „potenciális térben”, amelyik sem belső, sem külső, hanem a kettő egyszerre. Ebben az értelemben a művész megőrzi hozzáférését egy olyan területhez, amely gyermekkorban természetes, és a legtöbb felnőtt számára elvész.[1]

Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam. // És nem bocsájtok meg senkinek.[2]

Szabadulni képtelen, szabadulni nem akaró, mert mindvégig magát szabadnak érző és tudó lélek tárja elénk önmagát, dilemmáit, látásmódját, a látvány tárgyát és alanyát. Mindvégig a megformáltság igézetében vagyunk, foglyok, ablak kitárva, menekülni lehet, elszállni, elrepülni, de a szem csak visszanéz, visszajár, akár egy hazajáró lélek. És Kis Rókus Csaba meredt falloszú, félig csonkított férfialakjai itt válnak rokonná, a képzelet szülötteié, a hontalanságban is őshonos mozdulattá és tekintetté. Csáki Róbert maga lesz a táj, nem egyszerűen a tájba olvad, a tájba lép, hanem ott is marad, bezárva, akár egy légbuborék a jégbe, egy borostyánba, amit már zárványnak mondunk. Elválaszthatatlanok lesznek, nincs táj és alkotó, nem megkülönböztethetőek többé, ha elménk el is választja a kettőt egymástól, mert elemezni akar, szétszedni, látni, ami nincs, ami látható, azt meg nem látná szívesen. Egyben a szemérmes mozdulat és érzés intellektuális megfogalmazása, egy oppozíció, amely a világba vetett ember oppozíciója, tehetetlensége és egyben elkötelezettsége is, mert nem tesz ellene semmit, ezzel jelezve, magára mért csapásként éli meg szabadságát, a színvilágot, önmaga magányát és közösségi létének kiüresedését és bátorságát. Ez a szembenézés aktusa is, az el nem fordult tekinteté[3], soha az elmosódás/ a hallgatás és/ a hallgatólagos tudomásulvétel között.[4]

Bárhonnan is nézzük a szörnyet, a kutyát, a barmot, ő visszanéz ránk, és Hölderlinként magasodik fölénk, a tudás minden hatalmával, a tapasztalat minden őrjítő erejével, hogy valamit túlélni nem ugyanaz, mint utána élni. A halál torkában lenni nem ugyanaz, mint a halál torka felé csúszni vagy onnan menekülve, a halál torkára emlékezni, sőt magára a halálra, amely az embertől soha el nem vétetik, olvassunk bármily sok mesét, hallgassuk az istenek szavát a megváltásról, az örök életről, a feltámadásról. A halál nem megváltás, ha sokaknak mégis az lehet, a szenvedéstől, a reménytelenségtől való szabadulásban.  A halál mindig kísértés is, mert az időt cselezi ki, vagy túl korán jön vagy túl későn, és Petőfi imája ritkán adatik meg: ágyban párnák közt halni meg. Ahogy mi is szeretnénk. Nem szeretjük a halált, elfogadni is nehezünkre esik, mert egyre inkább távolodunk tőle, miközben nap mint nap mást sem látunk a híradókban, mint a halált. Közutakon, hegyekben, üzemekben, háborúkban, családokban. A gyilkosság egyszerre személyes és személytelen arca mögött nem látjuk a halál igazi értelmét, az élet folytathatóságát, teremtő erejét, kisszerűségét, bizonytalanságát és nagy-nagy kockázatát, hogy helyesen döntünk felőle.

Tiziano legérzékibben ható festményei között kap helyet a Jézus és Mária Magdolna találkozását megelevenítő Noli me tangere. A térdepelő, felfelé néző női alak kezét nyújtja a vele szemközt közelítő, lefelé pillantó férfi figura felé, találkozik pillantásuk, leheletnyi a térbeli távolság közöttük, közelinek tűnik összetartozásuk. És mégis: ne érints meg engem, kéri Jézus. Hirtelen éles elutasításként hat ez mondat és az az ellentét is, amely ily módon a kép ikonográfiája és címe között feszül. Ne érints meg. Ne sajátíts ki magadnak. Ne birtokolj. Ne élj vissza magaddal és velem. Engedd, hogy a távolságban legyek közel. Ez az én testem. És mégis - ne érints meg. Érted és mindenkiért adatik. És mégse érints meg.[5]

Csáki megérint mintket, választása a mi választásunk is, ezért lesz műve számunkra személyes és kikerülhetetlen élmény. Ez a belénk hatolás, a színek kavalkádjának magával ragadó fensége taszít minket az önfelismerés felé, a titkok kapujába, az átváltozás magasztos pillanatába, kafkai derűvel és mosollyal, mindent el kell égetni, semmi sem maradjon utánunk. Miközben akarva és akaratlanul is a hátrahagyás kegyelmében élünk és alkotunk, igenis valami maradjon hátra, személyes létünk ne legyen személytelenné, a feledés homályába tartozó és ott kiteljesedő életté, ami fölött már nincs hatalmunk. Csáki a hatalom mozzanatát ragadja meg, amikor még képes vagy uralkodni érzéseid és gondolataid, kételyeid felett, szembe mersz nézni démonaiddal, fel tudod fogni őket, ha nem is nevezed nevén őket, de rá tudsz mutatni, hogy ő az. Akár önmagadra is, tükörképedre, álmodra, emlékeidre, szeretteidre, a megtestesülés lehetséges torzóira. A halál előtti élet folyójába lépve, feledjük, hogy mi vár ránk, nem ébredünk mindennap úgy, hogy meghalunk, de mindennap közelebb kerülünk a  halálhoz, a végső pillanathoz, amelyre ugyan nem készülünk, mert nem ismerjük a végső pillanatot, elképzeljük, szemünk előtt megjelenik valamilyen alakja, formája, és Csáki éppen abban nagy, hogy ezt a köztes állapotot ragadja meg, a halál előtti állapotot, az élet utáni életet, amelyet maga az élet zár el előlünk, az élet zárja ki, hogy átéljük a  halál utáni életet.

Az átváltozás adott, de szekvenciája adott, az életből tartunk a halálba, és nem a halálból az életbe. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor a halál szele megcsap bennünket, és valami pokoli mélységből emelkedünk fel, törünk felszínre, folytatjuk életünket. Egy ráktól szabadulunk, túlélünk egy lövöldözést, egy vonatszerencsétlenséget. Csáki a túlélésre tanít, ösztönöz, mert nem tagadja le az élet tragikus útját, hogy mivé is válhatunk, momentán mik és milyenek is vagyunk. Ez a le nem tagadottság egyben annak beismerése, hogy állapotunk lehet sivár és reménytelen, de a létezés mozzanata, üzenete, hogy élünk, és keresnünk kell annak módját, hogyan tovább, hogyan tovább emberségesebben, miközben állati vonásainkkal nézünk farkasszemet. Legyen az szelíd vonás, vagy vérengző fenevad vonása. Álmunkban elidőz a tigris és a szelíd őz.

Csáki a fájdalom nyelvét beszéli, ezen a nyelven érintkezik velünk, halandókkal, és ébreszt rá minket, hogy a fájdalmat nem lehet megúszni, az hozzátartozik életünkhöz. Nincs fájdalom nélküli élet, ha sokan hiszik is, hogy létezik Nirvána földje, az örök békesség otthona. Ez csapda, amelyet Csáki elkerül. A hiánya törés, egyben az egész felé tett lépés és gesztus is. Belátásának annak, hogy emberi mivoltunk nem teljes, soha sem lesz az, de most nagyon sok hiánnyal küzdünk, reménytelenségünk ezekből a hiányokból fakad és bár küzdünk ellene, nem látjuk, hogyan és mi módon küzdhetők le hiányaink. Legyenek azok a mi személyes hiányaink vagy egy közösségé.

Csáki visszanyúl a tradícióhoz, mint színhasználatában, a mélybarnák, az aranyfüst színek megidézik Rembrandtot, Turnert, a biztos világot, amely ma egyszerre a bizonytalanságot jelenti számunkra, az el nem számolhatóságot, a megfoghatatlanságot. A világba hatol, és nem jut tovább a kikötő ködénél, a szirtek közelségénél, partközelben evez, hajózik, de nem tud róla, hogy ott van, talán sejti, hogy igen, de akkor igazán nagy a hatás, ha nem tudja, közel a segítség. Eltévedt, de nem a tenger, az óceán közepén, hanem a partközelben vált láthatatlanná, itt következhet be a tragédia, az összeütközés. A tér elmosódottá válik, feloldódnak a sarkok, a fények, valami átláthatatlanná vált, áthatolhatatlanná lett. Odüsszeusz útja nem folytatható. A világ nem megismerhető többé. Sem közel, sem távol. A tudás illúzió. Kolumbusz még hihette, felfedez valamit, a mai felfedező már nem hisz semmiben, könyörtelenül kutat, vár és sejt, tudásának gőgje van, hogy tudjuk, másként nem lehet, csak úgy, ahogy elképzeltük. Ez a rátartiság egyben bizonytalanságot is takar, mert mindig bizonyosak akarunk lenni az életben, a dolgaink felől. Senki sem csal meg, senki sem hazudik többé. Ha mégis, az csak szándék. Csákinál a szándék tetté válik, a létezés lettévé, alakot ölt, nem hat csábítónak, de maga a csábítót látjuk, aki belőlünk él és általunk létezik.

Romossá lett a világ, Csáki egyben egy újromantikus is, aki olyan hévvel veti be magát az élet sűrűjébe, hogy csodálkozunk, miképp jöhetett ki onnan élve és épen. Gyávaságunk most kap képet, tükör sem kell hozzá, csak ránézni valamelyik torz figurára, állatformára és gyanúnk igazolódhat, önarcképünk lóg a falon. Más okból tennénk ki a falra, a létezés ilyen arca nem a mi arcunk, hanem a másoké. Mindig a másoké.

Dinamika és térmozgás, miközben megolvad, elszegényedik a mozdulat és a mozgás. Nullapont és csend, amely üressége okán maga a pokol. …az egyre tágabb szemantikumú térfelületek egymásra rétegezése a felfelé törekvés, a metafizikai magasság irányába ható mozgás képzetét keltheti.[6] Nem mindennapi dolog tetten érni egy költői invenciót egy festészeti magatartásban, szemléletben és viszont. Csáki univerzuma a határok elmosódása, benne a birodalmi érzés és gondolat, hogy csak önmagában létezik, és nem a világban. Egyszerre heterogén és egyszerre homogén is, se nem az, se nem ez, egyik sem, ill. mindkettő. Kísérteties a kép, akárcsak Kis Rókus Csabánál, van benne valami cirkuszi világból, a mutogatásból, az extrémitásból, az átlagtól való különös eltérés romantikájából és kíváncsiságából. Mert nem az vonz minket, ami átlagos, hanem az, ami eltér attól, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Csáki a negativitásban leli meg helyét, világa itt teljesedik ki. Belakhatatlan világát olyan lények népesítik be, amelyeket mi szültünk a világra, akár gondolatban, akár klónozás útján. Ez a belakhatatlanság bennünk is feszültséget ébreszt, örökösen eltérít bennünket egy iránytól, amely a jóságot sejteti velünk, arra kell mennünk, ha arra megyünk, elnyerjük jutalmunkat, lelkünk békéjét. Nem vagyunk elvesztve, itt a földön biztosan nem, de mégis úgy érezzük, hogy igen, ez már a Lost in space. A vákuum ismert jelenség, levegőhiány, a költő még azt írja, Levegőt!, mi is úgy érezzük, levegőt akarunk venni, tiszta levegőt, amely átjárja tüdőnket és testünket felfrissíti, mozgásra ösztökél. Az, ami racionális, már nem az, hanem irracionális, éles ellentétek bukkannak elénk, megválaszolhatatlan kérdések csapdájában vergődünk, fekszünk, alszunk és ébredünk. A tér összeroppan, szegletté válik, ahonnan nincs kiút, ebben a térben kell élnünk és halnunk. Nincs másik bolygó, amelyre repülhetnénk. Nincs másik földrész, amelyre menekülhetnénk. Gondolatban igen, talán néhány embernek megadatik, hogy meneküljön, de az emberiség nem tud menekülni, most még nem. A helyben maradás olyan tökéletlenség, amelyet minden nap csiszolnunk és formálnunk kell, ezzel nem megfeddve és lenézve azokat, akik a tér más tájain keresik boldogulásukat.

Csáki világa a geometrián alapul, ne tévesszen meg bennünket, hogy a struktúra, a szerkezet nem látszik szilárdnak és kiszámíthatónak. Épp, hogy az, nagyon is szilárd. A szellem miatt, a felvetett és megformált gondolat és érzés miatt. Ami bomlik, az egyben újjá is épül, ami embertelennek látszik, az egyben az emberség melegágya, hordozója is. Ezek paradoxok, de éppen ezek az ellentmondások egyensúlya, látszólagos kibillenésük adják Csáki képeinek belső dinamikáját és feszültségét. Elképedünk, és nem hiszünk a szemünknek. Nem akarunk hinni a szemünknek, ilyen világ nincs, ilyen állat nincs. De ilyen ember sincs. Csáki művei bölcsek és filozofikusak, gondolatokkal megterheltek. A test látványa egyben a világ látványa is, eggyé lesznek, miközben elválnak egymástól. Hatnak egymásra. Az értelmezési horizont kitágul, az elevenség hatja át, a megnevezhetetlen élet. Rituálék a formák, imák és álmok, félelmek és rettegések. Nyitott szemmel való vakság és nem látás képessége visz közelebb a látható világhoz. Vakká kell válnunk, hogy szemünk élesebben láthasson. Senki sem tisztánlátó, a mítoszok világában is élünk, bármennyire is a racionalitás is hatja át életünket. Sőt Csáki a kettő közötti szakadékra utal és láttat rá bennünket. „Metaforákban nem bővelkedek. / Gyulladt száraz / disznószememben minden magamaga.” (4 bagatelle)[7] A testetetlenség rációja a ráció testetlenségévé válik. Csak így lehetsz önmagad, nem kerülheted meg a kérdést, valójában milyen is vagy? A kérdés tehát adott, Csáki is kérdez, mert minden képe egy kérdés is, nem ad útbaigazítást, hogy merre és hová menjünk. Ennyiben egy létállapotot és létérzést fejez ki. Amelyet nem tagad, nem állítja, hogy ilyen nincs.  A test romlása, kinézete szembe megy a reklámvilág sugallta női és emberi képpel, közelebb visz Bosch világához, Boccaccio női alakjaihoz. Az érzékiséghez vezet bennünket, látjuk, hogy csurog a vér, iszamós a kéz és száj, túlélünk, versengünk. Könyörtelenség hatol át rajtunk, őrizzük ezt a könyörtelenséget, felmentve önmagunkat a jóság csapdája alól.

Antropológiailag Csáki képei torzak és nevetségesek, de bájosak, és ha nem is ártatlanok, mert képesek ölni akár, abban az értelemben ártatlanok, hogy nem tudatosan teszik azt, amit cselekszenek. De idővel tudatára ébrednek, hogy milyenek. Ez az ébredés a fenséges pillanata a kiállításnak, idővel rájön a látogató, hogy szemét nyitva kell felejtenie, hogy lásson is valamit. Bár a csukott szem néha messzebbre lát, mint a nyitott szem. Nem önrombolást látunk, hanem önépítést, az alapoktól, a tudat alatti világból építkezik Csáki, és oda is vezet el bennünket, ha hagyjuk. Kérdés, hogy hagyjuk-e? Petri költői világának legfontosabb sajátsága az evidencia hiánya. Az, ami mögé nem lehet kérdezni, az ész számára befoghatatlan, tehát mítosz. Az evidencia mítosz.[8] Csákinál sem lenne evidencia? Ne lenne változás, illúzió, hogy haladunk valamerre? A visszanyúlás korábbi mesterek és korszakok stílusához is már evidencia, mert kérdőjelek nélkül teszi és hajtja végre, ez az elfogadás és befogadás egyben új minőséget is teremt, amely ugyan köti a múlthoz, de jelenben érik be, válik olyan jellé, ami csak most érthető, visszamenőleg nem. Az asszimiláció jövőbe mutat, mert ezt az azonosulást abban a korban érthetetlen lenne. Csak önmagukat látnák benne, hasonlóságot, de nem magát a genezist, amely más, mint az akkori világ és a világról alkotott kép. Valami csak előre érthető, válik igazzá vagy hamissá, érthetetlenné. Csáki festészeti magatartása és módszere mítoszt rombol és mítoszt teremtő. Magán mítoszt teremt, hogy a világ, amely körül veszi, megközelíthető, de ez a megközelítés egyben evidencia is, hogy valami rejtve marad, valami megfoghatatlan, miként a múlt is az már számunkra, de cipelnünk kell, muszáj, le nem tehető súly. Ennyiben minden művész Sziszifusz is. Vállalt magatartása és cselekedete nem több mint egy hegyre görgetni a szikladarabot, még akkor is, ha az folyton vissza akar gurulni. Gurul is, de nem hagyjuk, hogy visszaguruljon.

 A művészet nem old meg semmit, ahogy megoldás egy szék, amelyen szeretnénk kényelmesen ülni, egy ágy, amelyben aludni szeretnénk, egy ház, amely funkcionálisan kiszolgálja igényeinket. Ez evidencia, amelyet nem akarunk elfogadni, és talán nem is lehet. Ez a kettősség hatja át Csáki műveit, rombolni és alkotni, befogadni és újrateremteni. Nincs meghaladás. Nem mondhatjuk, hogy a barlangrajzok kezdetlegesek, Picasso rajzai meg a tökéletesség példái. Ez a folytonos visszanyúlás, befogadás mozzanat az, ami művészet természetes velejárója, mert egyben tagadás is, befogadás, átalakítás, formálás. Formázott múlt az időt jelenti, jelenné válik, visszaköszön, miközben búcsúzunk tőle, ahogy Csáki is teszi. Sok regiszteren játszik, sokoldalú művész, virtuóz a színek világában, a kompozíciókban, ha látunk is a témákban hasonlóságot a régi mesterekkel. De nem az ő szemük néz vissza ránk, hanem a mai kor emberének múlton felejtett szeme, amely átvilágítja a szövevényt, a törvényt, valami nincs rendben, miközben magát a rendet, a formát, a testet teszi teljessé Csáki. Az ismeretlen lény így lesz tökéletes torzóvá, önarcképpé, sokunk vagy mindannyiunk önarcképévé. Ez már ízlés és befogadás kérdése. És ebbe Csáki nem szól bele, ránk bízza, hogy mit kezdünk tájképeivel és fura alakjaival. Mit kezdünk önmagunkkal, szabadságképeinkkel. Mert a látott művek a szabadság alakzatai. Szilánkjaikat tekintetünkben érezzük. El kell viselnünk, hogy így van. Amit látunk, nem mindig tudjuk kimondani, mert a szilánk nem engedi, a szilánk fáj. És mire túlteszünk fájdalmunkon, eltölt bennünket egy másik fájdalom, a szabadság fájdalma, hogy élünk, és nem azt látjuk, amit szeretnénk látni. De a szabadság már ilyen, egyben a boldogság fájdalma is. Ezért érdemes Csáki Róbert képeit nézni.