A fekete özvegy

Arnulf Rainer 1929-ben született a Bécs melletti Badenben, a ma élő egyik legjelentősebb, legismertebb osztrák képzőművész. Műveit bemutatta többek között a New York-i Museum of Modern Art és a Solomon R. Guggenheim Museum. Munkássága elismerésének csúcspontjaként 1993-1995 között New Yorkban létrejött az Arnulf Rainer Museum. 1980-ban hazáját képviselte a Velencei Biennálén.

Arnulf Rainer folyamatosan új utakat kereső, kísérletező alkotó. Már az ötvenes évek legelején megjelenik művészetében az a sajátos, firkaszerű gomolygásból kibontakozó gesztusnyelv, amely napjainkig jellemzi alkotásait. Az 1970-es évek folyamán, az 1980-as évek elején születtek életművében azok a sorozatok, amelyek a nagy elődök, Leonardo (1976), Messerschmidt (1977), Van Gogh (1977-1979), Rembrandt (1980-1981), Egon Schiele (1981), Gustav Klimt (1981) és a most bemutatásra kerülő, Goya műveinek átiratai. Az 1983-84-ben indított Goya-sorozatból láthat most a néző tíz darabot.

A Rainer tárlathoz kapcsolódva négy magyar művész, Gaál József képzőművész, Kovács Péter és Nádler István festőművészek és Szikszai Károly grafikus Tisztelet Arnulf Rainernek címmel saját alkotásaik bemutatásával köszöntik az osztrák mestert. (Nemzeti Galéria)

RAINER 85 - Tisztelet Arnulf Rainernek

2014. 10.15. – 2015.01.04.

Nemzeti Galéria

1014 Budapest, Szent György tér 2.

Kölüs Lajos

A fekete özvegy

Arnulf Rainer a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Kabinetjében (C épület, I. emelet) Goyát idézi, Goyával játszik. Örökít és öröklődik, de immár saját bőrébe bújva. Élve boncol, letépi áldozata álarcát, hogy újat adjon rá. Sötétben tapogatódzik, sötét tömböket mozgat, réseket váj a sötétség falába, mert úgy érzi, hatalma van a Goya ábrázolta arc és alak felett, miként Arnulf Rainer is uralja mimikáját és arcát, nézzen az ki bárhogyan. Nem törődik a kinézettel, nincs cél, amelyet el akar érni, hogy most akkor így kellene kinéznie egy arcnak. Rainer Dantéja a poklot megjárt ember tragédiája, grádicsokon áll, grádicsokon lépked, nem sejti, hol van az út vége, miként is kerül vissza majd a felvilágra. Lehet, hogy soha. Ez a végzetszerűség végig vonul a Goya sorozaton. Ezért lesz számomra emberivé. Nem zenei átiratokról van szó, nem a jobbá, teljesebbé tévő gesztus munkál a művész szándékában, hanem a szembenézés, a fölmutatás, ez vagyok én. Bénán, roggyantan, életigenlőn. A képek önmetaforák, szimbólumai a bölcsességig jutott elme látásának és érzésének, még adatott, hát adja magát, nem tagadva a létezés örömét és másságát. Az értékpusztulás közepette értéket ment és teremt. Fotóra grafittal, olajkrétával, tussal dolgozik, elvetemült következetességgel és bájjal. Nincs tekintettel elődjére, sem más tekintély szigorára, szabadon formál, szabadon elvesz, szabadon nyújt, kiegészít. Az alkotás szabadságát érezni mindegyik műben. A sikeresebbekben és a kevésbé sikerültben is. Az önimádat itt nemes gesztussá válik, szelíddé a vérszomj. A fekete özvegy pók, hálója rendezetlennek néz ki. Párzás után vagy közben a nőstény megöli és elfogyasztja a hímet. Arnulf Rainer Goya sorozata is egyszerre szerelmi nász, gyilkosság, felfalás, és teremtés. Az idő követi Rainer kézmozdulatát, esendősége felejthetetlen, olykor hideg és tárgyilagos. Nincs más út, nincs más mód a létezésnek csak az, ahogy és amit Rainer a maga módján és saját kontójára megmutat. Így találja meg belső lényégét, így lesz azonos önmagával, így válik a halál felé pillantó és a halál előtt megtorpanó emberré, aki a múltból tart a jelenbe. Ha nem is halhatatlanul, de töretlenül, időhöz nem kötötten, a földtől elrugaszkodott és a földtől elrugaszkodni nem képes test expresszív érzésével és perspektívájával.

Nádler István (1938) Nulla című 4 darab színes geometrikus tanulmányával van jelen. Mindegyik mű tojás, ellipszis, ovális alakja a születés előtti pillanat foglya. Bennük a bármi lehet időtlensége, a sötétség, a Nulla a bezártság temploma, a védettség, az oltalom háza is. Egyszerre mind, egyszerre egyik sem. Színek keverednek, széles skálát fognak át, reklámot idézik a hívogató színek, a vonalak és színek facsarodnak, szélről törnek belülre, belülről a szélre, a gravitáció hatása alatt és a gravitáció ellenére. Versengenek a színek, a szekvenciát megtörve, előbbre tart, ami hátrébb van. Kitöréspontok, sávok, az egész töredéke, töredékből valami egésszé, rendszerré váló mozdulat. A semmit látnánk? Háttérként a vak fehéret, vagy épp ellenkezőleg, a fehér fényt bomlás előtt? A nulla az emberiség nagy találmánya, nélküle nem lenne tízes számrendszerünk. A nulla nemcsak a kezdet, az origó, hanem a végzet is, a meg nem történt dolgok világa, a meg nem születettek sóhaja. A nulla remény is, hogy vagyunk és lehetünk valakik. Fontosságunk jele, hogy szükségünk van ránk, egy nullára. A nullára. A tárlat kurátora egy esszére utal, mint lehetséges forrásra. A kínai tusrajznak két eleme van: az egyik a fekete vonal és folt, a másik az üres fehér tér.[1]A fehér a domináns szín, az erőtér, az űr, formát teremt. Nádlernél a semmi teremti a formát, a valamit. Mondjuk a világot. A szemléletünket, a fókuszunkat. Nádlernél az ovális forma a szubjektum diadala. Önmaga, egyszerre bent és kint is van. Vegyük úgy, hogy a tojásban vagyunk meg nem is.. Nádler István szavaival: Azt teszem, amit jónak látok… Az úton levés folyamatos változásait kihívásként vagy kalandként élem át, majdnem mindig feszültségekkel.[2] Aki nézi Nádler képeit, gesztusait, mindig úton van, a megérkezés vágyával és örökös kételyével. Nincs helyünk sehol, mert helyünkön vagyunk. Mozgásban.

Szikszai Károly (1952) 8 darab Tájátiratával, 2013 is követ, elkövet valamit, ráismer valamire, egy tájra, egy festőre. Emlékszik és köt. Kötögeti, alakítja szemünket egy tájhoz, egy formához. Chaim Soutine képeihez, francia könnyedséggel, talán egy kissé borúsan, a fekete szín miatt. Szellemet kutat, és nem találja, bár folyton nyomon van, száz jelet vesz észre, nyomból nyomba lép, a nyomok foglya lesz, célt követ, de nem találja, egy képzet csalja, hogy az, amit keres, létezik. A rajzokat a keresés izgalma hatja át, feloldhatatlanul. Mintha egy pusztában járnánk, és valahol a horizont alatt, messze, derengene valami. A hajnal szürkesége. Egy ablakon kiszűrődő fény. Egy szempár fel-felvillanó világossága. Szikszainál a tér megbillen, vele a házak is. Itt is, miként Nádlernél, a mozgás az úr, az elveszett és újjászületett harmónia különössége, a végzet, a teremtett világ eltűnésének pillanata. A kártyavár összeomlik, amit építettünk nincs vagy nem lesz többé. Ez nem cunami, nem is földrengés. Belül van, legbelül. Önkényes, szerintem már talán szadista is, mert emberi, levegőtlen tájat látunk, kromofággal átitatva. Dési Huber István tudott ilyen komor lenni tus- és szénrajzaiban.

Kovács Péter (1943) 4 darab Arckereső-Arctévesztő, 2013 című műveit láthatjuk, R-1 jelzéssel ellátva. A művész fonalat fejt, fonalat keres.  Az arc előtte ismeretlen, nem ismer rá, ha látta is. Elfelejtette. Felidéz, kuszán, az anatómiát híva segítségül. A hús hiányzik, elfoszlott, a fej pókhálóba kerül, áttűnik, sejlik, egy arc tartozott hozzá. Önarckép is lehetne. Talán az is. Önmagunk arcának keresése. Az identitás lehetséges formáját akarja Kovács Péter megtalálni, az öntévesztés lehetőségével számolva. Ez nem én vagyok, ez nem te vagy. Valaki, akihez közünk van, vagy közünk lehet. Kovács Péter exhumál is, könyörtelenül, kérés nélkül. Nem keres holtakat, találja őket, akaratlanul és szánalommal. Csakhogy a szánalom olyan, mint a talajvíz. Előbb-utóbb alámos az akarat falának, és elrohasztja.[3] Hiába nyitjuk fel a sírt, amit keresünk, nem találjuk, elveszett, nem létezik. Egyaránt idegenné válik a halott és a halottat néző, az arckeresés egyben arctévesztő is. A keresés folytatódik. Az út bejárhatatlan és végtelen. Miközben mindvégig egy arc mered ránk, ami emlékeinkben él csak, vagy amire naponta nézhetünk, ha tükör elé állunk.

Gaál József (1960) Fej című képeiből látszik, hogy ő is túlélő, maszkot ölt arcára, festékrétegekből alkotja őket. Színük a föld színéhez hasonló, agyagos és barnás, foltokban áll össze a kép, az arc. Kevésbé írható le a horrorisztikus szóval a látvány, ha annak is tűnik, egy arc horrorjának. A fenyegető arc maga is fenyegetett, érezni az elmúlás enyészetét, a megmaradás utáni vágyat, föld felett és föld alatt. A túlvilági gesztust őrzik az arc vonásai, a halál simogató keze nyomát, az emberi mosoly kövesedő jelenlétét. A forma még forma, felismerhető, hogy fej, emberi fej, és nem egy állat fejét látjuk. A maszk úgy maszk, ahogy Afrikában hordják, megkettőzik önmagukat a maszkot hordók, átlényegülnek, átváltoznak, magukra öltik a szellem alakját, viselik a szellem lelkét, legyen az nemrég megholt vagy már csak emlékekben élő alak, emberi test. Ennyiben látszatról is szó van. Gaál József ebbe a látszatvilágba visz, sodor magával bennünket, látogatókat.  Dante poklában szenvednek a bűnösök, egyetlen céljuk a bűntől való megszabadulás, de ez nem lehetséges. Gaál József Fej képein is ott a szenvedés nyoma, az emberi fájdalom, a magány, átrajzolva, áthúzva, lehúzva.  Az idő, a valóság iszonyata és agresszivitása minden csontról lemarja a bőrt, a húst. Arcunk védtelen. A föltámadás illúzió, ha létezik is, régi arcunk szépségét nem kaphatjuk vissza, csak a semmit, az agyagos föld színeit, ami előttünk is, utánunk is létezett és létezni fog.