Fischer Ernő és Öten

Fischer Ernő (1914-2014) mesterei: Blažiček, O., Aba Novák Vilmos, Kmetty János. Fischer Ernő „a lírai absztrakt festészet egyik legkiválóbb hazai képviselője. Meglehetősen késve indul a pályán: csaknem ötven évesen rendezi első kiállítását. Ennek ellenére viszonylag hamar rátalál sajátságos tematikai és stiláris karakterére. Kezdettől fogva a mitológiai, bibliai eszmekör foglalkoztatja, nem is szólva a tájképi, tengeri víziókról, egyben a cirkuszt idéző látomásokról. Formailag viszont a szerkesztő elvű, konstruktív képépítés és az oldott expresszív színkezelés mágikus összehangolására törekszik. Míg korai műveit a telítettebb, kontrasztosabb tónushasználat jellemzi, addig későbbiekben egyre elvontabb, légiesebb képeket teremt. Amolyan igényes, bravúros szintetizátor, aki specifikus egyéni formanyelvet alkotott. Nála a kifinomult, költői színhasználat minduntalan összefonódik egyféle jelképes, ornamentális és kalligrafikus kifejezéssel.” (Szuromi Pál)

Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely „Öten” alkotócsoportjának közös kiállítása

2014.12.03. – 2015.01.04.

Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria

2040 Budaörs, Károly Király u. 20.

Alföldi László, Alföldi Lászlóné Kölűs Judit, Bíró Judit, Csengeri Béla, Fischer Ernő, T. Horváth Éva

Kölüs Lajos

Transzcendens villanykörte

Milyen Fischernek lenni? Közel a teljességhez, az abszolúthoz, tekintéllyé válni, a legtermészetesebb módon. Néhány név: Fischer Annie, Fischer Sándor (beszédtechnika), Bobby Fischer, Fischer Ádám és Fischer Iván. Zene, hang és sakk. Kották és hadállások, szavak életre hívása, a zsenialitás megértése és elfogadása nem könnyű, mert néha különcnek látszik az ember. Olyasmit tud, és úgy tudja, ahogy más soha nem fogja tudni. A csodálatban ott tehát az irigységgel vegyes érzés, neki könnyű, a génjeiben van a tehetség. Fischer Ernő a festészetben lett naggyá, tekintéllyé, de útja rögösebb, mint a kortársának számító Fischer Annie vagy Fischer Sándor esetében.

Fischer Ernő centenáriumi év záró tárlatán vagyok, egy budaörsi kamara kiállításon, ahol Fischer Ernő képei állnak a középpontban, és tiszteletből néhány tanítvány, a Budaörsi Műhely "Öten" alkotó csoport tagjainak alkotása. …a tizennyolc kiállított alkotásból a fele, azaz kilenc darab Tanár úr munkája, a másik fele pedig az öt társult alkotóé… Ezért választottam kiindulásnak az életmű szempontjából nem éppen tipikusnak tartott szita alapra készített sorozatot, mert itt már a sorozatjelleg ad egy közös szálat, amire úgy gondoltam, hogy jól tovább lehet fűzni a többi munkát is. De ezen túl a variációk előtérbe helyezésével, úgy gondolom elkerülhetővé vált a pejoratív epigon értelmezés felvetése a tanítványok rovására, mivel ez esetben a mester maga tudatosan választott célként tűzte ki, egy téma több formában történő megjelentetését. Ezzel a megoldással inkább nyomatékot lehetett adni az iskola jelleg felvetésének, és annak a közös erőfeszítésnek, amit a mester és tanítvány egyaránt kénytelen kifejteni, egy-egy probléma feldolgozásánál.[1] Alföldi László András ezekkel a mondatokkal ad fogódzót a tárlat anyagának szemléléséhez, megértéséhez.

Nézve a képeket, felmerül bennem a kérdés, honnan érkezünk, miként is őrizzük a vágyat, hogy valahol legyünk, valahová eljussunk, valamire mindig emlékezhessünk. Miként is maradunk egyedül családon belül, egy tágabb közösségben, horgad fel bennünk a vágy, hogy ezt elkerüljük, és jövünk rá később néha, hogy csak önmagunkra hagyatkozhatunk, vállalhatatlanságunkra; miként is formáljuk egyszerre a reménytelenséget és a reményt, egymásnak feszülően és egymás ellen kijátszva a kettőt, hogy életünknek értelme és vigasza, illúziója legyen, valahol a teljes élet felé haladunk, vagy ott állunk az elképzelt világ kapujában (T. Horváth Éva: Műteremtől az Angyalokig I., II.). A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk a tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet. – vallotta Fischer Ernő.

Enyészet, töredékesség, fragmentum, kollázs és dekollázs, applikáció, ragasztás, újságpapír lefestése, képes szöveg látszik, bukkan fel a képeken, a festészet él (Fischer Ernő: Freskóvariáció). Labirintusok, átjárók, allék, szegletek, kerengők, ereszek és csatornák, fedelek, ajtók és ablakok, kiugrók, oszlopok, gyámkövek és oromzatok absztrakt formájukban is jelzik, síkba simulóan, magasban járunk. Le- és följár a tekintet, fejekbe botlik, lélegzetekbe, testekbe, lakott a táj és a tér, a lélek van jelen, szakrális térben, ilyen értelemben az élők és holtak jelenléte mindennapos élmény és érzés. A tematika adott, valahol a katedrálishoz köthető, súlyos állítás és alap, isten házában vagyunk, nem csupán egy templomban (Fischer Ernő: A szentek gyülekezete). Bonyolult szerkesztési mód, átláthatatlanság, belterjesség, közvetlenség, azonosság és hangsúlyos „mi” tükröződik a művekben.

…az "Öten" tagjai között gyakorlat volt, hogy egymás félbehagyott munkáit több esetben a kolléga folytatta, és esetleg amikor az elakadt a munkával, akkor visszakerült a kép az eredeti alkotóhoz, és ő fejezte be. Igazi reneszánsz műhely jellege volt akkor a mester és tanítvány, illetve tanítvány és tanítvány együtt dolgozásának a Budaörsi Műhelyben.[2] Ahogy a Rembrandt mostani, Szépművészeti Múzeumban látható kiállításán olvasható, Rembrandt műhelyében készült a mű, vagyis nem biztos, hogy Rembrandt festette. Festhette volna ő is. Alföldi egyik műve (Pantokrator) reflektál Fischer művére.

A Fischer Ernőt bemutató tárlat képeinek jellemzője, hogy a felület tömörsége és a felület zsúfoltsága egységességet mutat, ebben a kézben tartottságot, az aprólakos elmozdulásokat, szervességet, egymásból következő gesztusokat és építkezést fedezhetjük fel. Van ebben valami tervszerűség, előre megszerkesztett világ, rajzolat, kinézet, álom és valóság. Az idő sajátossága a folytonos jelen, a múlt kiiktatása, elrejtése, jelenbe olvasztása és fullasztása. A címadás önmagában is jelentőséggel bír, fed és takar, egybe tart és fon, általánosít, talán túlságosan is, mintha egy regiszterrel feljebb játszanánk egy zeneművet, semmi esetre sem lejjebb. A fenthez való tartozás érzését sugallják a képek, itt nincs bűn és nincs pokol, azaz lent (Fischer Ernő: Katedrális, Cím nélkül, Templombelső szentekkel). Fischer Ernő: Jézus a templomban című képén viszont érezni és látni a vádat, az ütést, a szégyent. A szárnyas angyalok foglalják keretbe a történetet.

Megrendítő Fischer Ernő: Golgota című képe is, ahol a megváltás csonttá fagyottan, csonttá fogyottan jelenik meg. Eszenciaszerűen, a végsőkig lecsupaszított vázzal, a test ártatlanságával és szomorúságával, az élete szűnt meg valakinek, és a földi halandók  halálukat át tudják érezni, saját múlandóságukhoz kerülnek érzelmileg közelebb. A felszín mozgalmassága, változatossága a befejezetlenséget sugallja, az élet folytathatóságát és kényszerét is, az út bejáratott és elkerülhetetlen, isten tekintete mellett vagy által. A védettség egyben védtelenséget, kiszolgáltatottságot is jelent, így szükségszerűen merül fel az oltalom keresése, a biztonság érzése és megélése. Ez a tér a katedrális, a templom, a Golgota.

Az elmúlás, a végzet, az elkerülhetetlen vég a megváltásba torkollik, az isten magára hagyottsága, kivetettsége egyben az emberre is jellemző (Alföldi László András: Katedrális). A reménytelenség rejtett, a képek szövevényes volta is ezt jelképezi, nem engedi, hogy az egyén magára maradjon, valahol mindig menedékre talál (hat). A színek élessége, fényessége és tompasága az élet és isten iránti szeretetet sugározza (Fischer Ernő: Gyülekezet I.). Ebben leledzik egyfajta emberi bujaság is, önkény, rátartiság, hogy ez jár valakinek, valakiknek, élőknek, leginkább nekik. Nincs dráma, groteszk gesztus és gondolat. Absztrakttá vált érzések és gondolatok merevülnek szerkezetté, kompozícióvá, a barokkos életté, bizonyossággá, már-már Bach zenéjévé, a világ rendíthetetlen, kialkudott és megalkudott tér és idő, elmozdíthatatlan (Fischer Ernő: Mozaikterv, Kölűs Judit: Barokk oltár). Szembe lehet és szembe is merhetünk nézni az elmúlással, a halállal, mert itt a tömeg is jelen van, az egyén ebbe a tömegben, közösségben éli életét, a tömegtől, falutól, várostól elválaszthatatlanul. A katedrális az élet terepe, földje és égboltja is, sőt csillagzata. Belátható horizontú és tágassága levegős, teret ad a sokaságnak. …a mű belső fénye, amely az ő szavai szerint már nem a külső megvilágítás imitációja, hanem a transzcendens fény csendes sugárzása. A csendességnek itt különös hangsúlya van, mivel a tört színek megfoghatatlan és alig meghatározható keveréke – a formák sokszor barokkos mozgása ellenére – olyan sajátos színvilágot eredményez nála, amelyben mindig van egy kis elégikus és talán még melankolikus hangulat is.[3] A fény jelenléte elkerülhetetlen, világít, miként Pilinszkynél villanykörte a folyosó végén. Ma ontják véremet.[4] Az egyéni tragikum Fischernél közösségivé válik.

Mindvégig jelen van a szerzetesi, a szakrális élet folyamatossága, célzatossága, isten szolgálata és tisztelete (Bíró Judit: Ikon), az egyéni érzésekről való lemondás, miközben az érzékiség végig vibrál a képeken, ez már önfelmutatás, kiszólás a karból, mint a csókák, jelzik, különvélemény van. Az egyes ember szól, igaz, polifonikusan, fugaszerűen (Csengery Béla: Lőcsei Szent Erzsébet oltár). Fugázott teret látok, választásokat és elválasztásokat, simaságot, kitaposott utat és rejtvényeket, titokzatos kanyarokat, háttereket, a létben bízók örömét, vágyát, hogy holnap sem változnak a dolgok, bízhatunk a jelenünkben. A jelenben való bízás alapja a múlt jelenné válása, a mindennapokban való tovább élése, szabályokban, rendben, kérlelhetetlenül, bizonyossággal, helyem van a földön, de helyem van az égben is (Csengery Béla: Katedrális, Kölűs Judit: Barokk oltár).

A modern ember úgy érzi, nincs helye a földön, nem találja, de az is lelki gyötrelme, hogy az ég sem jelent számára megnyugvást, oltalmat, értelmet, mert mindenünnen kitaszítottnak érzi magát. Korlátlansága, mindenhatósága szűnik meg. A katolikus pompát érezzük, ha szolidan is, és az arctalanságot, a térbe és időbe való beolvadást, már-már feloldódást. Ennyiben a műveknek van egyfajta anakronizmusa, visszalépés a múltba, időbe, olyan szakrális térbe, amely inkább kívánatos, de nem mindennap átélt valóság. Ezek a művek nem időn kívül léteznek, igaz, hogy nem is viszik a látogatót valóság közelbe, a kételyek világába, Dante Poklába, Vergilius alvilágába. Az örök volt, a világ végtelensége, szigora, olykor-olykor könyörtelensége jelenik meg, de a mozgalmasság épp ezt a világrendet töri meg, bár úgy is felvethetjük a kérdést, hogy ez a mozgalmasság mögött a hangyalét áll, a szorgalom, a beletörődés, ha öröm is járja át olykor ezt a gesztust, törekvést. A szabadság levegője árad a képekből, ha ez a levegő fojtott, sűrű is, ózonnal teli, már-már éteri, átjárja a misztikum, az allegória. A domborművek világa hozzánk szól, emberekhez, látogatókhoz, figyeljünk rá, vegyük észre, hol és miként is élünk. Bizony, másként élünk, mint ezek a képek sugallják, hordozzák a biztonságot, bizonyosságot. A városi létben ott a magasba emelt épületek zártsága, rejtélyessége, hangossága, lépcsőzetessége, a szűk utcák bűze és tisztasága, beszédessége, emberekkel lakottan, emberi hangoktól hangos kocsmákkal, terekkel és ligetekkel.

A világrend kövülete is a katedrális, az az épület, amely létünket igazolja, létünk forrása, földben gyökeredző, a földet megszentelő és földet megtartó gesztus és szerkezet is. A képek dinamikája paradox módon hordoz egyfajta rögzült rendet is, a mozgalmasság a változatlanságot és változhatatlanságot is kifejezi. Ennyiben belső mozgás és elmozdulás. A tanítványok őrzők, őrzik Fischer Ernő lelkületét, alkotói módszereit, látásmódját, szerkesztési elveit. Dacolnak a közvéleménnyel, mert tisztük az is, hogy Fischer Ernő kapjon, kaphasson, akár általuk, munkájuk által is olyan figyelmet, ami Fischer Ernőnek a hazai festészetben betöltött rangjához méltó. Ez a kiállítás magán hordozza az egységes szellemi teret, azáltal, hogy a kiállított művek együtt vannak jelen, a néző nem csak szemlélheti őket, de keresheti a képek közötti kapcsolatot, összefüggéseket is.

Milyen Fischer Ernőnek lenni? Püspök vagy érsek trónja nélkül, mindvégig a monumentalitás formájában és igézetében, közel istenhez vagy távol tőle, de annak érzésével, hogy tartozunk valahova, ismerten és ismeretlenül is. A hívek áhítata hatja át Fischer képeit, a templomhajók sosem üresek, emberek töltik be a teret, az élők gesztusával él Fischer, mert a tágasságot, a szabadság érzetét képeinek motívumgazdagsága, részletessége, zsúfoltsága ellenére teremti meg az átlókban, szegletekben, szintekben. A zártság nála a szabadság szigetét jelenti. Ebben tükröződik kora, amelyben alkotott.